Mi a baj a diszkriminációval?

Manapság rengeteget lehet hallani, olvasni a médiában a diszkriminációról és az emberek a mindennapokban is szeretik használni ezt a kifejezést, hogy „diszkrimináció”. Eléggé sokan érzik úgy, hogy őket valamilyen szempontból diszkriminálják és már amolyan automatikus, reflexszerű védekezési formává, a minket érő jogtalan vagy jogos támadásoknak és kritikáknak az elhárítási eszközévé vált az erre való hivatkozás. Ennek viszont az az eredménye, hogy elvesztődik a kifejezés valódi értelme a posztmodern közbeszédben, s így már senki sem érti, hogy mit is jelent valójában a diszkrimináció, hogy annak milyen vetületei vannak, meg, hogy mikor tekinthetünk adott személyekre úgy, mint politikai, gazdasági, nemi, szexuális, bőrszín vagy bármilyen más alapon történő diszkrimináció áldozataira. A március 1-én esedékes világnap során ( Zero Discrimination Day ) elgondolkozhatunk több fontos kérdésen is: Valóban jól ismerjük fel azokat a helyzeteket, amelyekben diszkrimináció történik? Igyekszünk minden fajta diszkriminációra odafigyelni, vagy csak azokat „szelektáljuk ki”, melyek személyes vagy más okokból kifolyólag nekünk „szimpatikusak”? Mennyire csiszolt az igazságérzetünk? Megfordul a fejünkben, hogy talán vannak nálunk többet szenvedőbb emberek is ezen a világon és, hogy talán mi magunk is részesei és mozgatórugói vagyunk egy olyan gazdasági, társadalmi struktúrának, mely másokat diszkriminál? Hogy esetleg mi magunk vagyunk ( anélkül, hogy ebbe belegondolnánk ) a probléma? Ezek azok a fontos kérdések, melyeket igyekszek megvilágítani ebben a cikkben.

A probléma lényege abban keresendő, hogy elfelejtünk egy alapvető igazságot, amely közhelyesnek hangozhat, mégsem tudatosodik bennünk eléggé: azt, hogy bárki lehet a diszkrimináció, a gyűlölet és az intolerancia más formáinak az áldozata! Sokszor, amikor a diszkriminációról van szó, mi erdélyi magyarok, rendszerint a saját romániai helyzetünkre, az abból adódó mindennapi nehézségekre és kihívásokra gondolunk. Ezen kívül pedig nyilván a magunkévá tettük mi is például a nőkkel és a melegekkel szembeni diszkriminációra irányuló társadalmi érzékenységet és helyeselhetjük, hogy egy újabb országban legalizálták a melegházasságot, vagy, hogy a feminista #Me Too-mozgalomnak végre sikerült a bíróság előtt elítéltetnie a szexuális erőszaktevő filmproducert, Harvey Weinsteint. És ez így teljesen rendjén van, az ilyen események és realitások mutatják, hogy a társadalom sokkal érzékenyebb a diszkrimináció és a gyűlölet bizonyos formáira, mint a múltban.

Mégis rengeteg olyan megkülönböztetés és igazságtalanság van ebben a világban, melyekre már nem vagyunk ennyire érzékenyek, sőt, amelyek nem is érdekelnek minket, mert túl távolinak tűnnek, vagy egyszerűen, mert nem elegendő a közös emberi mivoltunk, lényünk ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat bennük. Keményen fellépünk a kárpát-medencei magyarságot érintő diszkriminatív ukrán intézkedésekkel szemben, ami helyes és szükségszerű, de a Kínában élő ujgurok koncentrációs táborokban való elhelyezése, vagy a myanmari kormány által, az ottan elő ( vagy inkább onnan elmenekült ) muzulmán kisebbség, a rohingyák körében véghez vitt etnikai tisztogatások már nem érintenek meg bennünket, sőt el se jutnak hozzánk. Ez viszont, kétségbeejtő és veszélyes, hiszen a diszkrimináció és a gyűlölet egyetlen megnyilvánulására sem lenne szabad közönnyel válaszolnunk, mert az ami kezdetben távolinak tűnik, bármikor a mi sorsunkká is válhat! És akkor bezzeg szeretnénk, ha a világ felszólalna ez ellen a mi érdekünkben! Ahogy a Holokauszttal való német szembenézésnek az egyik nagy alakja, Martin Niemöller lutheránus teológus ezt oly szívszaggatóan megfogalmazta: „Amikor engem vittek el [ a nácik ], nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Ez a mentalitás sokszor elvonja a figyelmünket például a kulcsfontosságú szociális problémákról és a nagy társadalmi egyenlőtlenségekről, melyek lényegében gazdasági, vagyoni alapon történő megkülönböztetésekhez vezetnek, melyek előnyben részesítik a gazdagokat és a felső-középosztályt és meggátolják a defavorizált többség kiemelkedését rossz társadalmi helyzetéből. Ez a mentalitás elkezdett változni az utóbbi években, mind Amerikában, mind Európában, de még mindig vannak olyanok, akik nem értik meg, hogy a gazdasági, társadalmi egyenlőtlenségek, a pénznek és a hatalomnak egy adott elitnek a kezében való összpontosulása az egyik legfontosabb oka annak, hogy rengeteg diszkriminált csoport nem tud változtatni szomorú helyzetén. Részben, ez a világ gazdasági és politikai elitjei által támogatott, megosztottságot és törzsiesedést előidéző identitáspolitizálásra vezethető vissza. Mindannyian akarunk tartozni ( és tartozunk is ) valahova, mindannyiunknak megvan a maga identitása ( törzse ), és csak ennek az identitásnak/törzsnek az igazságait vagyunk képesek elfogadni, csak az ezzel szembeni diszkrimináció és igazságtalanság ellen akarunk fellépni. Ez pedig nyilván megakadályoz bennünket a másokkal szembeni diszkrimináció és igazságtalanság észlelésében és elítélésében, ami viszont általánosabb értelemben, illetve világszinten éppenséggel a diszkriminációt erősíti, ami aztán könnyen ellenünk fordulhat és lecsapódhat ránk, meg persze az identitásunkra is.

Lásd még

Összességében a diszkrimináció azért rossz, mert lényegében kirekeszti a társadalomnak egy jelentős részét, s így rengeteg előnytől és lehetőségtől fosztja meg a társadalom egészét, melyekkel mindannyian jobban járnánk. Minden diszkriminációt el kell ítélnünk, semmilyen igazságtalansággal szemben nem lehetünk közömbösek és mindig fel kell tegyük magunkban a kérdést, hogy beszédünkkel és cselekedeteinkkel hogyan befolyásoljuk a körülöttünk levő emberek életét. E három lépéssel vehetjük fel sikeresen a harcot a diszkriminációval szemben és járulhatunk hozzá egy igazságosabb világ felépítéséhez.

Mit szólsz?
Elszomorít
0
Imádom
0
Nem tetszik
0
Szórakoztat
0
Tetszik
1
Hozzászólások (0)

Írj választ

Az e-mail címed nem fog publikusan megjelenni.

2020 Kaleidoszkóp