Most ezt olvasod:
Takarni akaró

Takarni akaró

Formidable

És akkor leszedted a fáról a levelet,
a farzsebedbe raktad: őszt akartál
a Mátyás téren, a Szent Mihály tetejére.
A zuhanyzódból elhoztad mellé
az esőt is, felragasztgattad szépen
a cseppeket az égre:
így készültél az őszre, nyár közepén.
Aztán szeptemberben végül leszedted
a szikszalagot, szétszórtad a leveleket
és ordibáltál az utca szélén, hogy
formidable, meg voltál elégedve
az elpocsékolt munkáddal,
majd mellém jöttél,
játszottál a rúttal és fenségessel,
mintha a romantika korát élnénk.
Legalább hoztál kávét,
tejjel és cukorral: pont, ahogy szeretem.
A Szent Mihály alapja mélyen a földben van,
kriptákkal az alagsorában, nagyjából
tíz méterrel a felszín alatt habarcs
és kőtörmelék van; ilyen mélyre
ástál az őszért, csak azért,
hogy a felszínre halottak napjára
csontokat is hozhass; majd
mécseseket is raktál mellé:
a vörös halál álarcát.
De az ősz hamar eltelt;
a tél pedig közeleg.

Almabor

Az egész úgy kezdődött, hogy
pontokat festettem a falra;
de ez nem tetszett senkinek
ezért átfestették türkizre,
sárgára, majd egy napraforgót alkottak,
amelyik mindenhova fordult kivéve a nap fele.
Aztán lefestették a földet, a füvet, harmatot rá:
kocsmát csináltak a világból.
Aztán a sárgát is ráöntötték: így lett ősz,
és a fehér már nem is harmat volt,
hanem hó. Almafát rajzoltak az egyik üvegre;
emiatt kerültem ki az Édenből.
Két fiam lett. Az egyiket meg is ölték.
Ábel, Ábel, te mocsok… ott issza a föld
a véredet a szőlős porában.
Hogyha már kocsma az Éden,
hadd kapjak abból az ingyenes
klórízű csapvízből, ha már
az a kísérletem kudarcba fullt,
hogy almából bort csináljak.

Emlékképek

Valahol mindig gyilkolnak.
New York szeméttel teli sikátoraiban,
az afrikai törzsek éppen most
mutatnak be emberáldozatot,
hogy az eső istene a dobogó
szívet felfalja, s keserűségében
sírjon egyet, hogy a Szaharában
hó hulljon. Valamikor én
voltam az áldozat; akkor
még tenger fedte a Pannón medencét,
és Ádámok és Évák, Káinok és Ábelek
között én húztam a rövidebbet:
engem öltek meg a szőlőhegy
poros földjén, az én vérem
folyt ki; egy kozmogónikus
törzsharc közepében én lettem,
kit feláldozott az ellenség
a Földanyának, hogy a vörös löttytől,
mi bennem folyt át, engem
éltetett, melyből napi ezerkétszáz liternyi
ment be a veséimbe, s majd szinte ugyanennyi
folyt tisztán tovább bennem,
mint az a hegyi forrás
(a hegyi forrás vize tiszta és finom),
hogy a halántékomból
kifolyó élettel majd a szőlőt
is ugyanúgy szolgálja, mint volt gazdáját.
Valahol most és régen engem is
megöltek, belefullasztottak a
hegyi forrás vizébe; de nem baj:
belőlem nőtt ki a nárcisz.

Modern halál

A halál közöttünk járt,
elbújt minden kis lyukba, sarokba,
míg olcsó kínai parókájával
le nem csapott mindenkire körülöttünk;
engem pont kihagyott,
de tudtam, hogy rám élezi
a Decathlonos vadászkését,
hogy lecsapja a fejem vele,
mint annak a szerencsétlen
csukának, amit tegnap fogtam:
ahogy lecsaptam, spriccelt a vér belőle.
A halál rák képet vett fel,
s beférkőzött a hasunkba,
tüdőnkbe, majd az agyunkba
mászott, és feldagadt,
majd a képzeletedben autóvá
változott és elütött; nem ölt meg, célt tévesztett,
de a maradék napjaidat így is
tönkretette: veterán lettél úgy,
hogy meg sem születtél, amikor
a két világháború zajlott.
A gulágban született, a Csontok ösvényéből
táplálkozott, majd kinőtte magát
a bevásárlóközpontok leárazott luxuscikkjeiből:
így áll előtted, pacsuli szagúan,
H&M-es túlméretezett ingben,
Pull & Beares szűk gatyában,
C&A-s bőrdzsekiben,
kezében a Decathlonos vadászkéssel,
és még soha nem volt olyan
szomjas, mint most terád.

Ruth 1,16-17

Szétestünk párszor. Darabonként raktak
minket újból és újból össze;
építőkockák voltunk, belőlünk
épült az a híd is, ahol
holtan találtak minket egymás karjaiban;
gyakran megkérdezted, hogy miért
kóborlok utánad, mint egy
gazdátlan kis dög (mindig dögnek
hívtad a kiskutyákat).
A folyóparton a fűcsomókra feküdtél:
az lett az én ágyam is;
valahogy olyan volt az egész, mint
valami reneszánsz musical,
kicsit nyálas, kicsit véres, de a mienk;
még fénykorunkban te is játszottál
egyben, az volt életed alakítása,
amikor a kórusból kiszöktél,
és nyomtál egy falcs szólót:
nagy színészi karriert jósoltak
neked, nekem pedig orvosi pályát.
Lehettünk volna ócska pénzeszsákok,
amiket a moly rág, unalmas dögök,
amik kóborolnak a borravalók után.
Senki nem mondta volna meg,
hogy egy szép reggelen
elszívott aggyal találnak meg
minket összefagyva,
mint a repedező jégtömbök.

Szobám

Olyan vagy, mint az összeborogatott
bentlakási szobám: csak így
tudom benne megkapni a dolgaim;
és olyan, mint két gyerek,
akik nyári nappalokon
keresik a holdat és a csillagokat.
Ott volt a sarkcsillag, amibe
megkapaszkodhattál, és utána
megkereshetted a kisebbik
Göncölt, majd amivel
eldöcögtél kiesett kerekeivel
a tejúton; a középkorban
alkottak legutoljára újat,
tehát te sem, és én sem
vagyunk újak: egyszer már
találkoztunk. Egyszer már
megérintetted a lapockám,
egyszer már megcsókoltál,
egyszer már eltemettél,
egyszer majd újra visszajössz.
Egyszer már én voltam
David Copperfield,
egyszer már aludtam koporsóban,
egyszer már kiszedtél belőle,
és egyszer már együtt feküdtünk benne,
a beporosodott, pókhálós,
rumlis szobámban.
Egyszer már kimentél
a gála cipődben, és egyszer
már mondtad a bevert szegnek,
hogy egyszer szeretted.
Kétszer zengtél orgonaként
a katolikus templomban,
majd 1517 után csak úgy kidobtak,
mert azt mondták, túl díszes vagy
a fehér falak közé; a három emeletes
ágy közé, a hat szekrény közé,
az asztal és a székek közé:
a bentlakási szobámban
mindig megtaláltalak.

Inkább voltam

Részegen énekelték a szomszédban
a Nélküledet. Inkább csak a
virító kénes cseppkőbarlangból
fújta ki a bor a hangokat;
a fák sem fogták fel,
egy egész erdő sem
lett volna képes rá.
Csak azt sajnáltam,
hogy a nyelvemet gyalázzák,
amit kitéptek, mert nem tudtam
a szöveget, és helyette
inkább voltam Ady rég elvesztett
alteregója, amelyik megjárta
Allan Ginsberg farzsebét,
és amelyik betegre szívta magát Mexikóban.
Inkább voltam az erdő, amelyiket
kidöntött a barlangból süvítő szél.

Lásd még

Baglyok

Meleg bagolyhuhogásos paplanba
takarózom, amikor éjjel
kimondanám, remélve,
hogy a baglyok eltompítják
az ágy halk reccsenéseit.
Fogalmam sem volt,
hogy szőke voltál, vagy barna
vagy éppen rozsdás;
csak szerettem, ahogy
a sátáni patáimban
elveszlik az üvegkezed,
és ahogy a percek úgy
simogatták végig a vállaim,
ahogy pont szeretem.
Azt mondtad, hogy
te vagy a hibás:
a libabőrért, az emlékképekért,
a bagolyhuhogásért,
a halkan elenyésző bontásért,
ajtónyitásért, boncolásért,
a harmatért és az izzadságért,
a csókért és a pirosságért.
A fű zölden nő.

Útvesztő

Eljutottam egy olyan pontra,
ahol elvesztem a macskaköves
zsákutcák labirintusába.
Azt hiszem, te is valahol itt vesztél el,
még mielőtt megtartottad volna
repedezett hámsejtjeim csillogását.
Itt valahogy minden ember
szeme körül kék:
van akinek a jobb horgasok miatt,
másnak pedig az osztogatás miatt.
Valahogy aranybarna bőre van mindenkinek,
vagy ahogy a spanyolok mondanák: réz.
Mindenki szeme, aki szabadulni
akart a mohás útvesztő véghetetlen
falai közül, a szeme piros; az építő
mindig sírással büntet.

És mindezek mellett ott voltam én,
kékre vert arccal, a bemohásodott
váram közepén. És sírtam.

Mit szólsz?
Elszomorít
0
Imádom
3
Nem tetszik
0
Szórakoztat
0
Tetszik
2
Hozzászólások (0)

Hozzászólások

2019 Kaleidoszkóp