Most ezt olvasod:
Tükör

Tükör

A tó vizéről mindig tisztán verődik vissza a napfény. A tó felszíne nem hazug, nem galád, csak igazságot fröcsköl vissza. Amíg te köveket dobálsz bele, hogy a fülledt nyár melegében lehűtsd magad, addig bántalmaidból megnövekszik.
Nem mondok sokat, de a tó vize egyre apad. Nem is szárad, nem vész csak
úgy el, inkább elfolyik, lassacskán csordogál, egészen addig, míg teljesen ki nem szárad. Egyre több benne a kő, a Nap erősebben és erősebben szúrja át rajta
sugarait, jobban húzza le az alját mások önkényes pancsolása. De te csak figyelj.
Ülj le a partjára, és lógasd bele a lábad. Kicsit csóváld, rugdolózz és priccolódj,
mosd bele a részt, ami a tied, majd mondd el neki, hogy ezt jegyezze meg, mert
holnap is jössz, kikérded. A friss víz még tiszta, újonnan dönti ki vizét.
Körbenézek. Bűzlik az álmosság, állandó, állhatatlan állati bűz árad: az
unalom szaga. Ott a sarokba még ott maradt egy csepp a tó friss vizéből, de a sok
kő, a kréta, a függvény és a dráma, a kacsa lába, meg a tábla felszárította.
-Miért keltél fel ma reggel? – a kérdést neki szegezve, ránéz bambán,
komoran, átitatva az élettelenség gyári-kék fintorával, és nem válaszol. Ő maga se
tudja.
Felkeltél ma reggel? Úgy látszik, álmos vagy, te nyomnád a fejed a pad felé,
de a közömbösség lenyomja, mélyen a pad alá, a földre. A szempilláid váltakozva
érik el a csillagokat, és csapkodják a földet. Úgy érzem már a szíved dobbanása is
csak abból a semmiségből összekaparászott vízcseppekből áll, amelybe már
belekevert a por, a kor, sebek és más ebek csaholásai. De ne add fel, a holnapod
jelened, nem a mának élsz. A legfontosabb, el ne feledd, kövesd a célod, csak várj:
megmondom merre keresd. Ha van is néhány oázis a sivatagban, a homokvihar
majd befedi, mondván, ne lógj ki a sorból, az nem normális, ha nem vagy normális.
Mi engedjük, hogy kövesd az álmaid, mert nekünk az a legfontosabb, hogy mi
legyünk az álmod. Reménykedj egészen a fellegekig, de vigyázz, nem mindegy,
hogy hogy és melyik felhőig. Nézd ki magadnak a legbolyhosabbat, ha sok viharos
báránykát lenyeltél, már úgyse lesz kedved az igazi pamut fellegekre. Úgy
hallottam érdekel a költészet, és a szavak formálása. Nem gondolod, segítene az,
ha lenyelnéd ezt a könyvet az exponenciális függvényekről? Majd én segítek, és egy, kettő, három! Hát mégse volt ez olyan szörnyű! Na, de ne nézz már úgy, mint aki keresztbe nyelt egy libát. És ha már itt vagy, látod ezt a gyönyörű szürke napot? Na! Rakd csak hátra a kezed, jelentkezz, aztán kezdd el sorolni: hétfő:
felkelek, létezem, fáradok, elalszom. Kedd: felkelek, létezem, fáradok, elalszom.
Szerda: felkelek, félelem, századok, már el se alszom. Csütörtök: fekélyem, csak
vagyok, és elalszom. Szombat… Álljunk meg! A péntek elmaradt. Hát ez csak egy gyenge hatos. Ha így folytatod, úgy jársz, mint az a zseni az utcák széléről, akiből már elpárolgott a tó hűsítő vize. De legalább tudja, hogy a párolgás egy
halmazállapot-változás. Én kezdem már érteni. A tó tükre sose arra volt jó, hogy megteljünk valami újjal, valami frissel, valami értékes, mértékes értelemmel… Arra járt élete csúcsán egy vitéz, megszenvedt bátor, bátor művész. Nem zavarta fel a víz felszínét, nem kavarta fel, zajt sem csapott. Csak mellé ült, megpihent, és nyugodtan nézte arcképét a tükörben. Tudta, hogy ez az, ami a lényeg. A víz üde kortyai sose folytak el mellőle, ő is csak ritkán ért bele, hogy a kezén összegyűlt tiszta pora a kreativitásnak új erőre kapjon. Látva az arcát a tó hasán, nem szégyellt semmit, nem érezte szükségesnek, hogy bánkódjon amiatt, hogy nem ragadt krétapor az arcára. Boldog volt. Áttekintve a tó túloldalára látott téged. Ott mocskolódtál, pofoztad a vizet, kapkodtál, hogy ne folyjon el, hogy ne szálljon el. De a kezeid közül egyre csak kifolyt. Aqua vitae, életednek vize csak egy mocskos tócsa, izzadt láb-sár.
De legalább megtanultad, mi az az Aqua Vitae.

Mit szólsz?
Elszomorít
0
Imádom
2
Nem tetszik
0
Szórakoztat
0
Tetszik
6
Hozzászólások (0)

Hozzászólások

2019 Kaleidoszkóp