Most ezt olvasod:
Tetteink beszélnek helyettünk

Tetteink beszélnek helyettünk

Kommunikáció. Mindenki láthatott, vagy hallhatott már arról, ahogy az őskorban, még a nagymama idejében összeültek a traccsolásra vágyakozó nők a szövődében, vagy amikor nyári hűvös estéken a fiatalok a cseresznyefa árnyékában megosztották szívük vágyait. A nyolcvanas évek Amerikájában, amikor a lelkünk problémája megoldódott egy sörrel az autó háztetőjén, a fakunyhóban azzal a két baráttal és az ezernyi gondolattal, amit könnyen kiadott a lélek, mert láttad, hogy a csillagok ezüstfényben égnek, nem volt gátlás és nem volt megfelelési kényszer, s mert megbocsáthattál bárkinek akár hetvenhétszer. Ahogyan telt az idő, a természet fényei lankadni kezdtek, az autó rozsdásodni, a fakunyhó korhadni kezdett és legvégül a cseresznyefa is feladta, mivel látta, hogy már senki nem akar alatta titkokat mesélni és szíveket gyógyítani. Ágai a város fényében elhajlottak.

Kommunikáció? Ezer és ezer oldalt lehetne beszélni és mesélni róla, de helyette inkább helyezzük a tényt a középpontba: a mai fiatalok élménydús és emlékgyártó világában lassan teljesen eltűnik az egyetlen olyan eszköz, ami igazán személyessé tesz pillanatokat, s egyben egyensúlyban tartja az életet: az offline kommunikáció. S ha most folyamathű lennék az írás folyamához természetesen elkezdenék beszélni ennek az okairól, és hogy legfőképpen a telefonok és más kütyük szakítják meg az offline kapcsolatokat, és hogy egyre inkább helyettesítődik minden reális a virtuálissal, de nem mondom ki ezeket, hiszen nem vagyok a saját generációm árulója, sem az édesapám. Tehát mit is lehet tenni, ha szeretnénk megtudni egy tényt, vagy információkat szeretnénk szerezni valakiről, valamiről? Természetesen bekapcsoljuk az internetet, rákeresünk Facebookon, megnézzük a leírásában szereplő információkat, ezeket egyenest táblázatba állítjuk, hogy könnyen követhetőek legyenek, majd a legegyszerűbb inkognitó móddal meglessük Instagramon, bejelöljük Snapchaten, majd jön az internetes törött szívek legmélyebb bugyra, a Tumblr és ha ezzel is készek lennénk akkor… Állj!! Mi lenne, ha egyszerűen csak megkérdeznénk őt személyesen?

Én így is tettem. Témához visszatérve, a mai fiatalság már nagyon sok esetben nem találja azt az utat, amivel kifejezheti önmagát, mert a beszélgetés az már ciki, az érzelmek megakadnak a „Király!” és a „Luvnya…” hangulatdús szavaknál és lassan ott tartunk, hogy nem értjük meg egymást. A végén pedig ott ülünk életünk szerelmével és mémeket mutogatunk egymásnak egy lejárt internetkávézóban. Valójában nem kell nagyon mélyre kutakodni, így néhány egyszerű kérdéssel megkapargatva a felszínt nagyon egyszerűen rájöhetünk, hogy mindennek a kulcsa a hétköznapi tettekben rejlik. Ó! Ezek a mindennapok mindenhol ott vannak…

„Mindig is vonzott a színház. Évekkel ezelőtt egy diákoknak való szerepre is jelentkeztem, annyira vonzott ez az egész. Az egyik jelenet az volt, mikor arra kértek, hogy teljes torkomból kiabáljak egy nevet. Akkor értetlenül bámultam a rendezőre, de mára már tudom, a színházban semmi nem ciki, nem gáz, mindent meg kell és lehet tenni.” – meséli Lukács Lilla, a 17 éves színjátszás és színház rajongó.

S hogy miért is csinálja ezt egy tini? Erre is nagyon konkrét választ kaptam:
„Amit a színi adott, annak mind hasznát veszem már most is: bátorság a kibontakozáshoz, elfogadás, kreativitás, csapatban való munka, bizalom. A színi nem arról szól, hogy elmondod a szöveged és a másik is az övét. Ez egy olyan közösség, amit meg kell tapasztalni. Annyit mondhatok önismeretszerzésből és tabuk ledöntéséből van nálunk bőven. Aki egy picit is másnak érzi magát, nem találja a helyét, na, annak üzenem, itt a helye.”

A színészet, mint önkifejezési forma akár szavakkal vagy mozdulatokkal, hangokkal és színekkel a legváltozatosabb lehet. De ami biztosan leszűrhető, az az igénye egy olyan helynek, ahol az elfogadás a tetőn lóg, ahol könnyekkel fejezheted ki boldogságodat, és ahol „néha úgy lehetsz önmagad, hogy más vagy”, mondta ugyancsak Lilla. De az önkifejezésnek lehetnek kissé személyesebb formái is.
Lukács Bálint, 19 éves deszka-lovas beszélt a gördeszkázás kultúrájáról, s ezen belül személyes tapasztalatairól:
„A deszkázásnak a gyökerei az ’50-es, ’60-as évekből származnak, természetesen Amerikából. A deszkásokra sokan tekintenek úgy mint huligánok, anarchisták vagy csak simán utcakölykök, de ez nagyon távol áll a valóságtól. A valódi deszkások közössége befogadó. Nem ítélkezünk, nem gyűlölködünk, nem stresszelünk, mi csak deszkázni szeretnénk. Valószínűleg ebből a gondtalan életfilozófiából ered a közvélemény gyűlölete irányunkban. Ők sose fognak ilyen boldog, felhőtlen s ennyire jó közösségi életet élni. Amikor azt mondom „ők” akkor általában nyugdíjasokra, rendőrökre vagy egyszerű polgárokra gondolok, akiknek nincs egyéb dolguk, mint közösségeink szekálása.”

„Miért deszkázik valaki?” – kérdeztem naivan.

Lásd még

„Általában ha deszkára állok akkor menekülök, el akarom felejteni a mindennapi szürkeséget, olyankor elegem van már a külvilágból is. Van olyan nap is hogy simán elmegyek deszkázni gondolatok nélkül, ilyenkor jól esik hallgatni a kerekek zaját az aszfalton, meg a szél ahogy süvít a füledbe s nem hallasz semmit. S ilyenkor elkezdek gondolkodni. Ha sikerül „beadni” egy trükköt akkor is nagyon jól érzem magam, mert érzem hogy alkottam valamit, csináltam valamit. Ha meg odaverem magam, az is jól esik, mert érzem hogy élek, s a fizikai fájdalom kimossa az agyat, nem lesznek utána kérdések, meg problémák. Szóval nekem a deszkázás a menedéket jelenti.”

Lassan-lassan világossá válhat, hogy semmi sem csak szórakozás, semmi nem szól csak másról, és semmi nem szól csak rólunk. Kommunikálhatunk és kommunikálunk magunk felé, és legtöbbször mások felé, amit talán legtöbb esetben nem is vesznek észre. Így érkeztünk el utolsó alanyunkhoz, Filep Ágneshez, aki 15 évesen deszkára kapja a szavakat és ő is alkotni kezd:
„Mióta írsz?”

„Egészen kiskorom óta kerestem egy olyan önkifejezési formát, amit tökéletesen a magaménak tudok tekinteni. Amikor a tinédzser korszakom véglegesen és visszafordíthatatlanul elérkezett az életembe, elkezdtem az érzelmeim sorokba szedni, versek születtek. Ez a fajta megnyilvánulási formám olyan 12-13 éves kor körül kezdett kivirágozni leginkább.”
És akkor feltettem a nagy kérdést: miért alkotsz te is?
„Ez az én saját világom, alkotok. A költészetnek van egy olyan tág tere, amiben szerintem mindenki megtalálja a helyét,és a nehéz, teherrel teli lelkeket el lehet ide hozni, hogy kipakoljunk belőlük. Nekem ezt jelenti az írás. Megnyugvást, visszatalálást önmagamhoz és a világhoz. Nem szeretek kertelni a verseimben sem. A világnak bátran üzenek az írásaimon keresztül, legtöbbször a szomorú, ki nem mondott, elrejtett valóságot próbálom „lefesteni”, szépítés nélkül. Mindig próbálok üzenni a világnak, csak a célszemélyek vagy a célcsoportok változóak. Ritkán írok CSAK magamnak. Valamit mindig közvetíteni akarok, és igyekszem arra, hogy sikerüljön.”
Kommunikáció. Szavakkal, apró tettekkel, de semmi sincs hiába. S hogy tudjuk, sose kell feladni, ha a kommunikáció valahogy sosem sikerül szavakkal, ezt mindig is megoldjuk másképp, színesebben. De ne húzzuk tovább a szót. Kulcsszavak: kibontakozás, elfogadás, önismeretszerzés, közösségi élet, alkotni, menedék, önkifejezési forma, út önmagamhoz és a világhoz, üzenni, kommunikáció.

Mit szólsz?
Elszomorít
1
Imádom
5
Nem tetszik
0
Szórakoztat
0
Tetszik
5
Hozzászólások (0)

Hozzászólások

2019 Kaleidoszkóp