Most ezt olvasod:
Nem létezik „eddig, s ne tovább” se

Nem létezik „eddig, s ne tovább” se

Szerinte túlreagálod. És szerinte is. Lassan meghátrálsz, elalszik benned a kétségbeesett harag, és már nincs szükséged arra, hogy megnyugtasd önmagad. Nem ismételgeted többé magadban, hogy Majd legközelebb, majd, ha felnövök, majd, ha valóban kiérdemlem a tiszteletet. Elhallgatsz, már nem is legyintesz, noha legbelül tisztában vagy vele, hogy ehhez nincs joga, a törvény szerint nincs. Nagyon jól tudod, mégsem teszel ellene semmit, mert szégyenteljes, mert mindenki szemében gyenge leszel, mert tulajdonképpen nincs jogod hozzá, hiszen a szülőd. Ő hozott világra, neki köszönheted a nyomorult kis életed, nem? Hálásnak kéne lenned ahelyett, hogy feleselsz és okoskodsz.  „Mit tudsz te bármiről is, he?” – visszhangzik a fejedben. Igaz is, tulajdonképpen egyáltalán nem állítod magadról, hogy oly sokmindent tudsz. Beismered, hogy bőven van még mit tanulnod holtodig. Elgondolkodsz ugyanakkor, hogy amennyiben holtáig tanul az ember, miért lenne neked – akinek, bár kevesebb idő állt rendelkezésére, hogy kialakítsa világnézetét, mégis ugyanolyan törekvő emberi lény  –  kevesebb jogod beszélni, kérdezni, véleményt alkotni, dönteni.

Nos, szerintem nem kifejezetten célravezető abban a hitben  „felnevelni” egy gyermeket, hogy a szava kevesebbet ér csupán azért, mert fiatal, hogy feltétel nélküli tiszteletet és alázatot kell tanúsítania a nála idősebbekkel szemben. Mindenféle pedagógiai háttér-információ nélkül kérdezem: hogy képzelitek, hogy a gyermek pozitívan fog fejlődni, miközben napi rendszerességgel azt vágjátok a fejéhez, hogy  „túl kicsi/fiatal/tudatlan/naiv vagy ahhoz, hogy véleményed legyen erről a témáról”, illetve:  „egyelőre én éltem többet, úgyhogy légyszíves, ne okoskodj/dramatizálj/feleselj/pofázz stb. ”? Érdekes ugyanakkor látni, ahogy incselkedtek a kis aranybogarakkal kikérve a véleményüket, majd jót nevetve a válaszon. Dehát ez a természetes, ez az elfogadott, nem? Aki pedig másképp gondolja, egyből  „tapasztalatlan, nem tudja, milyen gyereket nevelni, figyelemre vágyik”, esetleg  „szabados, túlzottan liberális”. 

Azt hiszem, témánál maradok, amikor megemlítem a jóindulatú atyai/anyai pofont, esetleg nyaklevest, “jól kiérdemelt” elagyabugyálást. Ja, hogy ez is teljességgel rendben van?

 Tudom, tudom, téged is megvert néha apád, mégis jó ember lettél.

 Tudom, tudom, valahogy tudtára kell adni, hogy amit tett, nem helyes.

 Tudom, tudom, ez a legkézenfekvőbb módja a probléma elsimításának.

 Tudom, tudom, hogy valahogy le kell vezetned a feszültséget, amit ez a kis taknyos kreált benned.

Lásd még

 Tudom, tudom, hogy úgy gondolod, jogod van hozzá, hiszen ő a te tulajdonod.

Feltetted már magadban a kérdést, hogy mi lenne, ha apád nem vert volna meg? Ha helyette leült volna, adott esetben megvárta volna míg megnyugszol, majd a szokásos lekezelő stílus helyett addig magyarázott volna, míg megértetted volna a helyzetet? Igen, belegondoltál abba, milyen lett volna, ha édesanyád és édesapád türelmes lett volna veled? Ha legalább megpróbáltak volna meghallgatni, emberként, egyenlő félként kezelni? Ha nem végződött volna minden hevesebb szóváltásotok pofonnal? Ha kamaszkorodban nem lettél volna elintézve annyival, hogy  „ez is csak a hormonok miatt van”? 

 Lehet, hogy légbőlkapottnak tűnik számodra ez az egész. Lehet, hogy nem értékes, megbízható számodra ez forrás. Nem bánom, ezegyszer nem izgatnak különösebben a különböző negatív kritikák, támadható pontok. Közöltem, amit úgy éreztem, közölnöm kell. Nem fogok aktivistát játszani, nem az a célom. Tisztában vagyok vele, hogy akikről ez a cikk szól, nagy valószínűséggel nem fognak odáig alacsonyodni, hogy elgondolkozzanak az olvasottakon. Bevallom, én magam is kissé feszélyezetten írom e sorokat, ugyanis bennem is munkálkodik az elnyomás gyümölcse, az indokolatlan gondolat-tüske, hogy “mégishogyjössztemindehhez?”. Helytálló kérdés. Hogy hogy jövök mindehhez? Egyszerű: tagja vagyok egy társadalomnak, egy közösségnek, és – tetszik, nem tetszik – én is látom hibáinak egy részét, ahogy te is, ahogy mindannyian látjuk, és mindannyiunknak joga van beszélni róluk annak reményében, hogy mondandónk nem talál süket fülekre. Merjünk tehát beszélni, megosztani egymással nézeteinket, szembenézni esetleges tévedéseinkkel, általános tisztelettel viszonyulni egymáshoz, de legfőképp: az igazságot, a járható utat keresni a büszkeség, hatalom iránti vágy, elnyomás különféle módozatai helyett.

Mit szólsz?
Elszomorít
0
Imádom
7
Nem tetszik
0
Szórakoztat
0
Tetszik
3
Hozzászólás (1)
  • Iszonyat fontos, hogy ti, fiatalok, gyerekek beszéljetek erről, tegyétek szóvá, ha bárki úgy bánik veletek, hogy az nektek nem jó. Fájó volt olvasni, de nagyon örülök, hogy megírtad. A verés, ordibálás – nem nevelés. Legtöbbször tanult minta, ösztönös reakció egy olyan helyzetben, amikor hirtelen eszköztelen marad a felnőtt, ő sem tud jobbat, mert valószínüleg ő is ezt látta, tapasztalta,s ezt viszi tovább a saját kapcsolataiban. (Ez persze, nem mentség! De fényt vet legalább az összefüggésekre, és a lehetséges megoldásokra) Az örödögi körből ki kell, és ki lehet szállni. Pont most olvasom Orvos Tóth Noémi Örökölt sors című könyvét erről. Melegen ajánlom, minden szülőnek, és minden olyan fiatalnak, akinek elege van. Rege, gratulálok!

Írj választ

Az e-mail címed nem fog publikusan megjelenni.

2019 Kaleidoszkóp