Most ezt olvasod:
Lelkeink még mindig szépek…

Lelkeink még mindig szépek…

Az idén először nekem is megadatott az a különleges alkalom, hogy részt vegyek az Aranka táborban. Elsőbálozó voltam. Vasárnap este úgy mutatkoztam be, hogy: “Sziasztok, Jeles vagyok! Utálok beszélni, főleg magamról.”. De aztán pár nap múlva rájöttem, hogy nincsen semmi, amit szégyellni tudnék, hogy ott pont olyannak fogadnak be, amilyen vagyok – s még a szerencsétlen vers próbálkozásaim is értékelik. 

Egy-két nap kellett, amíg rájöttem, hogy itt befogadnak olyannak, amilyen vagyok. Feloldódtam a tömegben, a beszélgetésekben, mint cukor a meleg vízben. (Ezt nem úgy értettem mint, hogy én édesítettem a tábort…) Ez a kiburkolózás addig fajult, hogy a tábor búcsúztatón szinte már sírva mondtam el a véleményem mindarról, ami a táborban történt, és arról, hogy ha ez véget ér, újból kezdődhet a céltalan bolyongásom. 

De mitől is olyan szerethető ez a tábor, s aki itt járt, miért vágyik máris vissza a táborba azonnal, ahogy elbúcsúztunk? 

Netán azért, mert nacionalizmusra nevelnek? Vagy mert aszketikus módon sanyargatják magukat az emberek nem alvással? Vagy mert a tábor után ugyanúgy fog menni minden, ahogy azelőtt, s mindenki megpróbál visszatérni a régi, megszokott életéhez? 

Hát… Kétlem… 

Az igaz, hogy hazaszeretetre neveltek minket, s arra, hogy a legnagyobb kincsünk az anyanyelvünk, de nem nacionalizmusra… 

Nem hazudok akkor sem, amikor azt mondom, hogy egy hét alatt körülbelül 10-12 órát aludtunk. És akkor sem, amikor azt, hogy minden reggel folytunk el a kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb székekben, de az előadások annyira megfogtak, hogy egy-egy könnyebben ingerületbe jövő költő egy hét alatt egy kötetnyi verset írhatott volna. 

És bár nem vagyok mazochista, mégis az átbeszélgetett, és kedves szavakkal megtöltött éjszakák voltak a kedvenceim? Hogy miért lennék emiatt mazochista? Bár tudtam az első szónál, az első érintésnél, az első csóknál, hogy vége lesz mindennek a táborral együtt, én mindenbe fejest ugrottam. Nem magam miatt… Mindenki miatt… Olyan szép volt mindenki lelke… Muszáj volt megtennem, még akkor is, ha nagyon zárkózott voltam.

Lásd még

De ha nem alszunk egy hétig, és gyakran meg is bántanak, felteszem a kérdést, és jogosan, hogy vajon miért szeretjük? Elsőbálozóként végigkérdeztem mindent tapasztaltabb társam, de ők is csak ennyit tudtak mondani, egy vállemelés kíséretében, hogy: “Me’ jó…”

Egy űr maradt bennem most, hogy már itthon vagyok… Hiányzik minden aszketikus megnyilvánulásom… Kétféle ember létezik az Aranka táborokban: akiben egyéni űr, és akiben egy ú.n. “társas űr” keletkezik.  Bennem társas űr keletkezett a hiábavaló megnyílásom és az együtt töltött éjszakák hatására. 

“A lelkeink szépek
Egymásba lapuló ajkak voltak csak.
A pihegéseink rendetlen sora 
Egybeolvadt, s közhelyek nélkül
Fejtették ki mozdulataink
Verseink íratlan szabályait.
A lábaim szétfagytak 
A vad mámor örömében,
De ezt azt hiszem jobb lesz
A sírba vinnem…”

Mit szólsz?
Elszomorít
0
Imádom
11
Nem tetszik
2
Szórakoztat
1
Tetszik
4
Hozzászólások (0)

Írj választ

Az e-mail címed nem fog publikusan megjelenni.

2019 Kaleidoszkóp